Brian Culbertson - XII
XII. Látszólag egy szokványos római szám a lemez címe, azonban akárhogy is nézzük, egy ilyen fiatal művésztől ez nagyon szép szám. Elöljáróban annyit mondhatok, hogy ez alkalommal, a változatosság jegyében kapunk 12 dalt.
A művész a 2008-as Bringing Back The Funk, illetve a 2009-es Live From Inside című lemezén a már jól bevált recepthez nyúl, ismert funk, soul és smooth jazz előadók segítségével prezentálja a dalokat. Újdonság - bár eddig sem volt idegen tőle - hogy az R'n'B nagyobb terepet kap ezen a lemezen a korábbiakhoz képest.
A lemez kibontása után, egyből kellemes meglepetésnek lehetünk tanui, ugyanis még a hallgatás előtt feltűnik az énekesek mellett egy impozáns névsor (Nathan Watts, Paul Jackson Jr., Ray Parker Jr., Eric Marienthal), de menjünk csak szépen sorban.
A lemez nyitódala a Feelin' it, melyről olyan érzésünk van, mintha a 2008-as lemezre lett volna szánva, de lényeg, hogy Chuck Brown azonnal felkelti a figyelmünket, jó indítás. Az Another Love-nál egy éles váltással felbukkan a már említett R'n'B, Kenny Lattimore előadásában, azonban komoly érzelmeket nem vált ki. Az It's time című dalnál képletesen is itt az idő, hogy megmutassa, valójában milyen érdekességeket tartogat számunkra a lemez. A jól megszokott Culbertsonos vidámság sugárzik a dalból, a dal végén a pontot az i-re pedig az Eric Marienthal fémjelezte fúvósszekció teszi fel. A folytatásban (Out on the floor) Brian McKnight énekel, a rádiós műsorvezetőként is ismert előadó kellemes - a korábban már felvezetett - R'n'B hangulatot festi tovább, minden bizonnyal kedvezve az - ebben a stílusban különösen - edzett fülü, amerikai hallgatóságnak.
A Waiting for You-ban nyugodtabb vizekre evezünk, előkerül a művész "romantikus" énje, ami lemezen és élőben is egy tudatosan használt "eszköz" a közönség megnyerésére, akik ottvoltak a május 26-i koncerten a Millenárison, szerintem tudják mire gondolok. De visszatérve a lemezre, igazából egy vérbeli funk dalt várnánk következőként, de ismét egy R'n'B-t kapunk (Skies Wide Open), ami Avant közreműködésével az első klipes dal, majd pedig egy családi tragédiára emlékezik a művész (Forever), mindezt a legnagyobb tisztelettel és őszintén teszi. Feloldásként a Don't You Know Me By Now jön, ahol a női ének egy újabb oldalát mutatja meg a már eddig is színes lemeznek. A következő szerzemény pedig (That's life) az egyik legegyszerűbb és talán legkedvesebb dal, de itt már nyomokban érezni a finálé hangulatot.
És ahogy az ilyenkor lenni szokott, a lemez végén előkerülnek Culbertson lassú, gondolkodós hangulat dalai (I Wanna Love You és az I Don't Know), némileg összegezve és lezárva az eddig elmesélt történeteket.
Összességében egy kiegyensúlyozott, kellemes lemezt hallgattam, amiben a könnyedség mellett egy jó adag komolyságot is érzek, de a 12. lemeznél ez talán érthető is. Ugyanakkor költői kérdés, hogy vendégek nélkül milyen dalokat kaptunk volna, szerintem a vérbeli, Culbertson-fanatikusok is elgondolkodtak ezen.
A haladás irányát pedig érzem a lemez hangzásán, ami igen kompakt és pop-os, a korábban megszokott, egyértelműen smooth jazz hangzáshoz képest. Ez valamifajta nyitást, kitörést jelenthet a nagyobb piacok felé, anélkül, hogy elveszne bármi is a valódi érzésekből és mondanivalóból.
Azonban egy kis hiányérzet mégis maradt bennem, de remélem ez tudatos és a következő lemezen újra lesz okunk egyet jóízűen mosolyognunk. Aki pedig teheti, nézze meg a művészt élőben!
Hallgass bele a lemezbe itt: