Najee - The Smooth Side of Soul
A mai napon egy - európaiként talán - furcsa nevű szaxofon és fuvolaművészt mutatok be, legújabb lemeze megjelenésének apropójából, mégpedig Najee-t, akiről első hallásra talán azt hihetnénk, hogy egy menő R'n'B sztár, azonban a kritikusok szerint ő államok keleti partvidékének "urban jazz"-ere. Pályafutásának kezdete egészen a 80-as évekre nyúlik vissza, egészen pontosan 1986-ra, amikor megjelent a művész első szólólemeze, amit - a legújabbal együtt - 11 további követett.
A "The Smooth Side Of Soul" 43 perc, funky-s lazulást, valamint romantikus smooth jazzt tartalmaz, ahol az ebben a stílusban jellegzetesnek mondható Najee-s fuvolajáték mellett természetesen a szaxofonok kapják a fő szerepet. És hogy mindezen érvek ellenére nincs könnyű helyzetben Najee, ugyanis a modern és funkcionális "contemporary" lemezek világában próbálja megmutatni 10 dalban egyfajta zenei kalandozásként, némileg áttekintve az elmúlt több, mint 25 évet.
A "kalandozás" részeként a funk-ihletésű "Dis N' Dat"-al indít, ami a groove-ról és a címéről eszembejuttatja Grover Washington Jr. 1978-as "Do Dat"-jét, de talán ez nem véletlen, hiszen Najee játékára nagy hatással volt a smooth jazz nagy ikonja. A "Just To Fall In Love" némileg eklektikus hatású, egy valójában soul-os hangszerelésű dal, ebben ötvözi az X-Aktákból ismerős szintihangokat és a disco alaplüktetést, mindezzel és a neves R'n'B énekes, Phil Perry vendégszereplésével érdekes "combo" alakul ki. A "Perfect Nites" az igazi, nagyvárosi "urban jazz" hangulatot festi meg nekünk otthoni lusta perceinkre vagy épp autózós időtöltésünk mellé, a "You Tube" című dal pedig minden bizonnyal egyfajta reflektálás az internetes világ talán legnagyobb videómegosztójának létére, ami kétségtelenül nem kedvez a lemezeladásoknak, ettől függetlenül a dal hangulata kevésbé szomorú. A folytatás pedig marad "nagyvárosi", azonban a jazz-esebb, de Najee-hoz mérten érzelmes vonal (In The Clouds), majd újra a funk groove (One Night In Soho), ami talán a lemez legjobb dala. Ezután újra jön a fuvola és megpihenés, már-már "chill out"-szerű a "Mari" hangulata. A lemez zárásaként pedig 3 dalban, 3 vendég szerepel: az elsőben (Fu Fu She She) Chris "Big Dog" Davis zongorista, aki hamisítatlan brooklyn-i hangulatot csempész az amúgy is igen laza, hip-hop-os lüktetésű szerzeménynek, majd egy ikon tűnik fel a "First Kiss"-ben, mégpedig Jeff Lorber, akit sem a smooth jazz, sem pedig a fusion iránt rajongóknak azt hiszem, nem kell bemutatnom, a végén pedig James Lloyd kesz partnere Najee-nak egy latinból induló uptempo-s jazz dalnak.
Összegezve: az eklektikusság győzött a soullal és a smooth jazzel szemben, de szerencsére képet kaptunk Najee 2012-es gondolataiból, soha rosszabbat.
Hallgass bele a lemezbe itt:
