Incognito - Surreal
Egy kultikus angol acid jazz zenekar legújabb - sorrendben 15-dik - lemezéről lesz ma szó és elfogultságom ellenére (elég meghatározó volt számomra tizenévesen az Incognito) nincs könnyű dolgom. Mondhatnám azt is, hogy szürreális a helyzet.
Napokig ízlelgettem a lemezt, hallgattam a dalokat külön-külön és a lemezt is egyben és rákellett jönnöm, hogy ez az anyag is kicsit más, mint az eddigiek, de valahol mégis nagyon hasonló. Az utóbbi évek tendenciája érvényesül, a megszokott hangszerelési megoldások mellett, van egy-egy új elem, illetve feldolgozás is.
A "The Less You Know" markáns indítás, a gitár előtérben van, jelezve, hogy ki viszi a prímet, immáron több, mint 30 éve a zenekarban. A "Goodbye To Yesterday"-nél azt hittem véletlenül átkapcsoltam egy másik lemezre, hiszen egy pop-osabb világ találkozik egy fiatal énekessel, Mo Brandis-sel, némileg John Legend-es ízt kölcsönözve a dalnak. Itt egyúttal érezhető a fiatalítás is (generációs váltással), ugyanis az előző albumon (Transatlantic RPM) Chaka Khan, Mario Biondi, Ursula Rucker és J. Christian Urich vendégszereplése érezhetően egy másik generációnak szólt, mint a mostani szerzemények. Ezzel szemben egy "cover" dal képezi a folyatást (Ain't It Time), ami egy 70-es évekbeli disco klasszikus feldolgozása, a "Capricorn Sun" pedig a 90-es évek Incognito-jára emlékezteti a kedves hallgatót. A "Don't Wanna Know" egy slágergyanús szerzemény (szintén Mo Brandis vendégszereplésével), amiből azonban hiányzik az a bizonyos plusz, ami a slágerré váláshoz szükséges. A "Restless As We Are"- ban Natalie Williams bársonyos hangja, kifinomult soul világgal párosítja a "klasszikus" Incognito életérzést, ami folytatódik egy elszállósabb - minden idők egyik legsikeresebb lemezére, a Positivity-re emlékeztető - instumentális szerzeménnyel (Rivers On The Sun). A gondolatmenet lezárásaként visszakerülünk a 2000 utáni időszakra és a "Don't Break Me Down" vidám optimizmusa, majd egy kellemes bossa nova (The Stars From Here) hallható, utóbbi könnyűszerrel egy Corinne Bailey Rae nóta is lehetne. A "To Be With You" lüktető, pulzáló lendületessége, egyúttal sejtelmessége miatt vált személyes kedvencemmé a hallgatás során. Ezen a ponton éreztem azt, hogy így is sok mindent hallottam, de örömmel konstatáltam, hogy még három dal maradt hátra (This Must Be Love, The Way You Love), zárásként pedig egy kimerítő instrumentális jam session (Thoughtful Fantasies). A lemez egyébként összesen több, mint 65 percnyi összidejével igen szokatlan, egyben pozitív színfolt a lemezpiacon.
Örömteli, hogy egy több, mint 30 éves csapatnak még mindig van mondanivalója és fiatal vendégművészek bevonásával képes mindig megújulni. Emiatt még 30 - legalább ennyire "szürreális" - évet kívánok a zenekarnak és minden Incognito rajongónak.
Hallgass bele a lemezbe itt:
