Chris Botti - Impressions

Nincs könnyű dolga a kritikusnak, ha Chris Bottiról szeretne írni, különösen ha legutóbbi lemezéről beszélünk. Robi bácsi (a Jazzma.hu főszerkesztője) óvatosan kérdezte meg tőlem, hogy írnék-e róla, mert igazából nem jazz lemez. Hozzá kell tegyem: nagyon nem az.

De mielőtt előbújna belőlem a vérbeli jazzista kritikus szelleme, a magam intuitív gondolkodása alapján azt próbáltam - nem most először - megérteni, hogy ennek a hangulatnak milyen funkciója lehet egy művész karrierjében. Kezdeném azzal, hogy Botti eddig is a jazz és a popzene ötvözetének különböző aspektusait mutatta meg lemezeivel, hangszerének - a trombitának - nyelvén. A két műfajt találkozásából pedig pop-os dallamvilág és atmoszférikus hangzás született. Ezutóbbi most sincs másképp, de a popzene valahogyan másképp szövi át a dalokat.

Egy klasszikusabb indítás (Prelude No. 20 In C Minor) mellett Andrea Bocelli is felbukkan (Per Te (For You)), utóbbi igen kellemes, bár számomra összhatásában némileg sok, a dal filmzenei jellege viszont jól tapasztalhatóan kisugárzik a lemez egészére. Az "En Aranjuez Con Tu Amor" kezdése egyértelműen Stinget (és az 1987-es Nothing Like The Sun, Little Wing feldolgozását) juttatta eszembe, de az ismerősség azonban hamar átvált egy dramatikus, klasszikus nagyzenekari motívummá. A folytatásban pedig felbukkan az említett popzene, Michael Jackson közismert dalának feldolgozása hangzik el (You Are Not Alone), stilszerűen, tisztelettel, majd a hangulat marad, de becsatlakozik egy énekes, Vince Gill, aki az Amazing Grace-re emlékeztető dalt (Losing You) énekli el. Itt nem ért véget a vendégek sora, a "Tango Grace"-ben Herbie Hancock vendégszerepel, a dal jazz- esebb mivolta némileg kimozgatott a "romantikus film" hangulatából, ez mindenképpen pozitív.

A "Setembro-Oblivion-Sevdah" dalok triója pedig mintha egy - a klasszikus zenéből ismert - egységet képezne, ennek végén egy Summertime-feldolgozást kapunk David Fosterrel, a romantika pedig innen csak még mélyebb, a "Contigo En La Distancia" könnyedén párosulhatna - némileg pejoratív módon - Robbie Williams és Nicole Kidman duo-jával is. A filmszerűség továbbra is marad (Over The Rainbow), majd zárásként kis meglepetéssel találkozom, a közismert Louis Armstrong slágert (What A Wonderful World) Mark Knopfler énekli és gitározza, méghozzá igen jól, méltóan lezárva az egy órás "szerelmes filmet".

Nem jazz. Viszont kell néha ilyen is.

Hallgass bele a lemezbe itt: