Darren Rahn - Speechless

May 8, 2012

Egy vérbeli smooth jazz lemez lesz ma terítéken, a kanadai születésű szaxofonos-producer Darren Rahn került újfent a látóterembe. Előző lemeze (Talk Of The Town) egy-két lendületes és pozitív dal mellett nem tett rám nagy benyomást, viszont már akkor is hallottam, hogy vagány és kiforrott elképzelések vannak beépítve a smooth jazz lüktetésű dalokba.

 

Ez most sincs másképp, már az első dal sok minden elmond egy lemezről, szerencsére ez itt most rendben van, a "Wave Of The Future" fiatalos hangszerelésével szimbolikusan is jelzi, hogy mit hallhatunk a folytatásban. Az "Into The Light" egyenesen disco-sra sikeredett, vagány szaxofonozással, a "Magical" némileg ellentmond a lemez címének, ugyanis egy kiváló férfi hang (Joshua) prezentálja a dalt, amit viszont egy pillanatig se bánok, hiszen az egyik legerősebb szerzeményről van szó. A kimondottan erős kezdésből, Rahn romantikusabb, smooth-osabb irányba vált (Give N Take), szintén nagyon jó dal, ezúttal szopránszaxofonnal és Paul Brown vendégszereplésével, majd a "Billboard-listás" dal a "Magnetic", aminél rájövök, hogy a művész hasonlóan kiemelt fontossággal szerepelteti a basszust, mint Boney James. A "Relevation" egy electro-funk-os irányt rejt, a basszus pedig szólisztikus szerepbe kerül, a "Studio" uptempos világában pedig Najee a vendég, kiváló fuvolajátékával hívja fel a figyelmet, de impozáns a középrész jam-szerű válaszolgatása is.

A megnyugvás perceiben újra előkerül a szoprán, valamint egy ismerős női hang is felbukkan, Maxine Hardcastle, akinek a neve is ismerősen csenghet a smooth jazz kedvelők között. A "One Step Ahead" egy lendületes, azonban az áltanános kliséket veszi alapul, a szimbolikus "egy lépést előre" az "Euro Trippin" jelenti inkább számomra, ami felettébb elektronikus, kevésbé kedvezve emiatt a szaxofonjátéknak, az erős refréntémát kissé "megeszi" az elektronika. A "Flashback"-ben az előbb említetteknek az ellentéte történik meg, némi nosztaligával visszatérünk a 70-es évek discoinak világába, itt a főhős vendége Dave Koz, akit szerintem senkinek sem kell bemutatni. Az 53 perc végére pedig egy igazi búcsúdal kerül (The Healing), ami méltó befejezés.

 

Összefoglalva, egy igen pozitív - többször fiatalos és lendületes - meglepetés részese voltam, amit szívesen teszek később is vissza a lejátszóba, ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül.

 

Hallgass bele a lemezbe itt:

 

 

Please reload

Keresés tag-ek alapján: