Michael Lington - Pure


A mai napon a dán származású szaxofonos Michael Lington 8. lemeze kerül terítékre, a hét nagy listás "kiesőjeként", azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lenne érdemes a szaxofonművészt és eddigi munkásságáról beszélni, beleértve a mostani hangzóanyagot is.


Kezdeném azzal, hogy Lingtont először Brian Culbertson 2004-es németországi turnéjának koncertfelvételéről ismertem meg és meglepett, hogy alt-és tenorszaxofonon is - szakmai kifejezéssel élve - "megvolt minden, ami kell". Majd érdeklődésem kiterjedt a művész szólólemezeire is, ami már felemásabb képet mutatott, ez alapvetően a daloknak és a stílusok megválasztásának szól. Üdítő és pozitív példa "Pure", ami talán a legőszintébb anyag az eddigiekből, nem próbál megfelelni másoknak, Lington egyszerűen azt a zenét játsza, amit szeret és ez befér a smooth jazz közegbe és természetesen a sokat emlegetett Billboard listákra is. A dalok, hozzák az amerikai életérzést, ebben a smooth jazz mellett tudatosan helyet kap a blues, szépen "felöltöztetve" és kellően groove-osítva, de erről kicsit később.


Az első dal (Roadtrip) kezdése egyből eszembe juttatta a Peet Project, Hey Girl-jét, azonban a magyar zenekar dala jobban belopta magát a szívembe. Romantikus dal nélkül nincs smooth jazz lemez, a "The Serenade" egy kellemes példa erre, a "Playtime" pedig felpörgeti a tempót és eszembe juttatja egyik nagy kedvencemet Eric Marienthalt, a dal hangulata és a szaxofonjáték többször is megtévesztően hasonlít, de ez nem válik hátrányára a lemeznek. A "Lower East Side" az előbbi vonalat erősíti, pár jól elhelyezett, frappáns fúvós hangszereléssel a háttérben, ami jazz-esebb irányba mozdítja el a dalt. Majd jön az említett blues-os amerikai életértzés (Shotgun) hitelesen Michael Bolton vendégszereplésével, Lington viszont - a szaxofon-ének arányokat figyelembe véve - kellően tartja a kezében a karmesteri pálcát, ami ritka és pozitív példa. A "Like Old Times" pedig felismerhetetlenül egy Brian Culbertson dal, természetesen a szerző közreműködésével, véleményem szerint ez lett legjobb lassú dal a lemezen. A "Lovely Day", a híres Bill Withers dal feldolgozása folytatja a sort, némileg Fourplay-es kezdésével és a finom háttérvokálokkal a búcsúzás és ezzel egyúttal a finálé hangulatát teremti meg, ami szerencsére még odébb van. A "Movin on"-al a funk irányába mozdul el Lington, összességében azonban marad a finálé érzés, ennek monotonitását a kiállás rázza fel némileg a "végerefrén-áradat" előtt. A "Come on over" már a visszataps utáni dal, nekem azonban kicsit sok ebből a hangulatból, a keletkezett feszültséget "A Simpler Time" oldja fel, aminek a vonalvezetéséről Dire Straits - Your latest trickjére asszociáltam, itt említeném meg, hogy nagyon hiányoltam a tenorszaxofont a lemezről, ami a smooth jazzben nyilvánvalóan egyfajta önpozicionálást is jelent.


A sok-sok hasonlóság mellett, mégis sok minden átjött Michael Lington művészetéből, a sokszínűségének köszönhetően pedig nem csak smooth jazz kedvelőknek ajánlom.

Hallgass bele a lemezbe itt:

Keresés tag-ek alapján:
Legfrissebb cikk:
További bejegyzések:
Archívum:

ZOLBERT SPONSORED BY

hertz-logo-2018-v2_small.png

WEBSITE IS POWERED BY

© Zolbert - 2020 All rights reserved.