Brian Culbertson - Dreams

July 3, 2012

Nagy izgalommal vártam egyik kedvenc smooth jazz zongorista/pozanos/dalszerzőm legújabb lemezét a Dreams-t, aminek a tartalmát még tavaly májusban, magyarországi látogatásának alkalmával "elkotyogta" Brian, miszerint érzelmes- romantikus lemez lesz a következő. A jelek szerint tartotta a szavát, így is lett. Kérdés persze, hogy miért épp egy ilyen anyaggal rukkolt elő? Talán mert megteheti, talán mert karrierje szempontjából ezt látja jónak, mindenesetre a kezdeti lelkesedésem a hallgatás folyamán hamar alábbhagyott.

 

Önmagában nem a témaválasztás "zavar" - hiszen hallgattam idén több romantikusnak mondott lemezt, elég csak megemlítenem Eric Marienthal - It's Love-ját, ami kifejezetten jól sikerült - hanem a dalok egyformasága.

 

A "Later Tonight" egy jó kezdés, fülbemászó témával, a "No Limits"-ben a lemez vokál "trió"-jából Stockley Williams énekli a témát, az - általam kevésbé preferált - R'n'B hangulatból a refrén hangszerelése ragadott jobban meg. A folytatásban újra instrumentális szerzemény (Your Smile), majd egy "sírós" dal (Still Here) Vivian Green vendégszereplésével, ami egyértelműen slágergyanús, nem lennék meglepve, ha klip készülne hamarosan belőle. Az "In the City"-ben újra a zongora viszi a témát, majd bemutatkozik az említett "trio" harmadik tagja Noel Gourdin és ha már R'n'B, akkor egyértelműen ez a dal tetszik a legjobban a vokális szerzemények közül. A címadó dal (Dreams) egy más dimenzióba helyezi az eddig hallottakat, inkább filmzenés irányba fűzi tovább a fonalat, itt jut eszembe, hogy a fúvós hangszerek (nevezetesen a szaxofon) tudatosan van mellőzve, pedig elképzeltem, ahogyan Dave Koz vagy épp Michael Lington altszaxofonnal ráfújja a témát erre a dalra, de ez most elmaradt. A "Magdalena" egy személyes vallomás is lehetne egy gyönyörű nőnek, a "Lights Off" pedig egy "babymaker" szerzemény, zárásként a "The Journey" tökéletesen illeszkedik a fentiek sorába.

 

Egy valami azonban biztos: Culbertson jellegzetes játékmódja az első ütemekből felismerhető, akár a zongora hangszínéről, akár a hangszerelésekről, ami mindenképpen pozitív, akárcsak az impozáns vendégsereg (Alex Al, John "Jubu" Smith, Eric Marienthal, Michael Stever, Ray Parker Jr., Rex Rideout vagy épp Rob Bacon), akik nélkül manapság nem készül smooth jazz lemez a nyugati parton. Az pedig, hogy smooth jazzt és az R'n'B-t mennyire jó tudatosan "összemosni" ízlések kérdése.

 

És lehet, hogy a lemez összességében nem nyerte el a tetszésemet, van egy olyan sejtésem, hogy érzelmileg valahogyan mégis működik az egész. Talán ez a legfontosabb.

 

Hallgass bele a lemezbe itt:

 

 

Please reload

Keresés tag-ek alapján: