Lee Ritenour - Rhythm Sessions


Vannak a világban nagy csillagok és vannak, akik "csak" zenélnek. Azt hiszem ebben az esetben nekünk ez bőven elég. A csendes legenda, Lee Ritenour legújabb lemeze mentes minden kötelező sallangtól, egyszerű (és nagyszerű), nem akar megfelelni, slágerlistákat döntögetni, szimplán csak megmutatja a művész sokadmagával, hogy mit is gondolnak a minket körülvevő világról 2012-ben vagy mondhatjuk úgy is, hogy összejöttek egy kellemes esti zenélésre, utóbbira utalás lehet a lemez címe is.


A zenész gárda fantasztikus, ahogyan maguk a dalok is. Egy Lee Ritenour szerzeménnyel indul a lemez (The Village), amiben a gitáros/ zeneszerző társa George Duke, Stanley Clarke és Dave Weckl, ami már önmagában nem semmi, a dal pedig legjobban "comtemporary jazz"-ként definiálható, kellően könnyed, azonban kevésbé smooth jazz-es, a fusionből is annyit használ, amennyi szükséges, mellőzi a felesleges "megfejtéseket", ami az összhatás előnyére szolgál, mindez természetesen igaz a lemez többi részére is. Aztán a rövid életű Nick Drake ismert slágere szól, a "River Man" egy új hangszerelést kapott Ritenourtól, Dave Gruisintól és Ariel Manntól, az ének poszton Kurt Ellinget hallhatjuk, tökéletes választásként. Majd egy jazz berkekben ismert Herbie Hancock dal, a "Fat Albert Rotunda" hallható, funk-os alappal - melyben Marcus Miller basszusjátéka dominál - ennek tetején pedig Patrice Rushen energikus zongorajátéka vegyül egy kis elektronikával és minimál fusion érzettel.

A folytatásban a lemez egy nyugodtabb és "gondolkodósabb" részét hallhatjuk: egy Drake-hez hasonlóan tragikus sorsú zongorista, Esbjörn Svensson tiszteletteljesen feldolgozott szerzeménye (800 Street By Feet), mellett Chich Corea "Children's Song"-ja következik, előbbiben Christian McBride és Wesley Ritenour (Lee fia), utóbbiban pedig Corea mögött Peter Erskine dobol. A már-már melankolikus hangulatot az "LA By Bike" oldja fel, mely könnyed, barátságos hangulatú és egyből az egyik kedvencemmé avanzsált. Persze itt még nincs vége: a "Maybe Tomorrow" egy pop-osabb, vokális szerzemény (itt Tal Wilkenfeld és Vinnie Colaiuta a vendég), majd újra egy Esbjörn Svensson dal feldolgozása (Spam-Boo-Limbo) hangzik el. A "July" a 2003-as Overtime élő session világát ötvözi a korábban hallott "LA By Bike"-al, köszönhetően az akusztikus gitárnak és Ritenour állandó basszusgitárosának Melvin Lee Davis játékának. A "Rose Pedals" némileg Fourplay-esre sikerült, ez a "rokonság" nem véletlen, hiszen Ritenour évekig erősítette a Fourplay csapatát (1990 és 94 között), a "Dolphins Don't Dance" a mainstream és a nehezebb kortárs jazz egy érdekes fúziója, azonban kissé elüt a lemez általános világától, zárásként pedig egy kis latint kapunk (Punta Del Soul, Dave Gruisin szerzeménye), ami méltó befejezés.


A lemez végére pedig nem maradt bennem kérdőjel, azt hiszem mindig is egy ilyen jam sessionre vágytam.

Hallgass bele a lemezbe itt:

Keresés tag-ek alapján:
Legfrissebb cikk:
További bejegyzések:
Archívum:

ZOLBERT SPONSORED BY

hertz-logo-2018-v2_small.png

WEBSITE IS POWERED BY

© Zolbert - 2020 All rights reserved.