Lemezkritika - Dave Koz - Hello Tomorrow

Amikor Dave Koz munkássága kerül szóba, akkor a tapasztalt smooth jazz hallgató kicsit megvonja a vállát és némileg fentartással kezeli az eddigi lemezeket. Bevallom őszintén, én is ebbe a táborba tartozom. A kritikusok szerint "The Dance" az egyik legjobb Dave Koz lemez, amit én sokkal üresebbnek érzek, mint a 2003- as Saxophonic"-ot, ahol valamifajta jóleső vagányság is van a hangulatkeltés mellett. Reméltem, hogy ez a tendencia folytatódik, ezért izgalommal bontottam ki a cd-t.

És igen, itt egy lemez, amihez alapvetően nem kell más fül, mint más smooth jazz lemezekhez, hiszen csak egy nagy különbség van, mégpedig az, hogy más érzéseket és hangulatokat közvetít nekünk. Röviden összefoglalva: egy európai számára szinte teljesen ismeretlen amerikai "Érezd jól magad" mentalitás sugárzik minden dalból, talán ezért is hallgattam kétkedve a lemezt, de hamar meggyőzött.


Az indítás (Put The Top Down) egy figyelemfelkeltő, erős funky is lehetne, de hamar megkapjuk a jelzést, hogy itt kompromisszum-mentes smooth jazz várható. A "When Will I Know For Sure" Boney James vendégszereplésével egy igazi zenei csemege, a kellemes dallamokat átlengi valami különös hangulat, amit eddig csak Grover Washington Jr.-nál éreztem a smooth jazz előadők közül. És hamár szóba került a műfaj egyik atyja, muszáj megemlítenem, hogy ez a bizonyos, megfoghatatlan hangulat - vissza-visszatérően - a lemez többi részére is igaz.

Az "It's Always Been You"-n érezhető, hogy a kötelező darabok közé tartozik, némileg klasszikus zenei hatású indításból egy balladát kapunk, ami viszont nekem már túl puha. Itt egy pillanatra elhittem, hogy az én zenész fülem számára vége van a lemeznek, de a "Getaway" című dal rámcáfolt. Némileg szokatlan, de ez egy reggae-s dal, ami egy nagyon kellemes színfoltja a lemeznek, a vokálok pedig egyszerűen fantasztikusak.

A lemeznek ezen a pontján jöttem rá, valami egészen újra, mégpedig arra, hogy ez az egész lemez olyan, mintha egy amerikai filmbe csöppentem volna (ahol Dave Koz a rendező), érzésemet a következő dal (This Guy In Love With You) is megerősíti, ahol Dave énekel(!), méghozzá nem is rosszul. Az "Anything's Possible" számomra azt a kérdést veti fel, hogy miért nem halljuk többször tenorszaxofonon játszani a művészt.

A képzeletbeli film forog tovább, a hamisítatlan amerikai stílushoz, a countryhoz nyúl a szerző (There's a Better Way), majd drámával folytatódik a következő "snittben", a "Start All Over Again"-ben a fájdalmas női ének valahogy mégis felüdít. De természetesen - ahogyan az ilyenkor lenni szokott a - jó győzedelmeskedik (Think Big), hiszen muszáj a "Happy End", de van még egy kis izgalom a vége felé is, főleg, hogy a főhős társa a smooth jazz ikon, Herb Alpert. Ezután újra előjönnek a mély érzelmek és a lemez legjobb lassú dala (The Journey), majd egy emlékezés a régi kezdetekre(Remember Where You Come From) ezután pedig újra nagyvárosi érzéseket "vetít" Dave a hallgatónak (Whisper In Your Ear). A búcsú pedig szépre, de kissé hosszúra sikerül (What You Leave Behind), a "The End" felirat után pedig érdemes szót szánni a "stáblistára", hiszen Marcus Miller volt a lemez társpruducere, a szerzők között pedig Brian Culbertson és Jeff Lorber is letette a kézjegyét. Talán ennek (és a lemezen szereplő sztárzenészeknek) is köszönhető, hogy nincs gyenge dal a lemezen.

Igaz, Dave Koz már kapott csillagot a hírességek sétányán, azonban ha így folytatja, pár év múlva egy nagyon fényes csillagként fogjuk emlegetni a smooth jazz égboltján.


Ugyanakkor van némi, óvatos figyelemfelkeltés a lemezen, valami igazán emberi, ami üzenet a hallgatóknak, hogyha tudunk ilyen és ehhez hasonló hangulatokat teremteni, akkor nem lesz baj a jövőben. Hello Tomorrow!

Keresés tag-ek alapján:
Legfrissebb cikk:
További bejegyzések:
Archívum:

ZOLBERT SPONSORED BY

hertz-logo-2018-v2_small.png

WEBSITE IS POWERED BY

© Zolbert - 2020 All rights reserved.